Elég régen nem került már savanyú bejegyzés a
postjaim közé. Nem mintha nem lettek volna eddig is szörnyű napjaim, de valahogy a mérleg a nap végére mindig pozitívba került. A mostani hosszabb írás mentesség azonban annak is köszönhető hogy nem igazán tudtam
sehogysem pozitívba kerülni. Még most sincs minden rendben körülöttem, de most már úgy érzem itt az ideje, hogy legalább írjak róla. Tudom, hogy a
blogokban nem szokás nyavalyogni valahogy mindenkinek csodás az élete akárhány gyerekkel együtt is, de akkor is most úgy érzem jó lenne ha írnék erről is.
Az embernek akkor is vannak nehezebb időszakai amikor egyedül van, vagy talán ilyenkor voltak a legnehezebb időszakaim, de valahogy ezek nyom nélkül múltak el bennem. Egyedül voltam megküzdöttem a bánattal, fájdalommal, fáradtsággal, csalódotsággal egyedül. Talán néha a család és egy-két barát érezte mi zajlik bennem, esetenként őket bántottam magam helyett. Mióta L. mellettem van, még igazán nehéz időszakom nem is volt. Hiszen annyi minden történt velünk, néha iszonyatosan elfáradtam, de azt L. elég hamar észrevette (vagy én jeleztem elég hangosan) és gyorsan tartottunk egy kis szünetet. Így minden nagyon olajozottan működött. A terhesség alatt természetesen néha előjött bennem a félelem, hogy Macival majd hogyan éljük meg a nehéz napokat. Hiszen akkor már egy család leszünk, felelősségekkel és egy aprósággal aki nem tudja tolerálni a nehéz napokat. De ez akkor még távoli volt...
A realitással azonban csak a napokban kellett igazán komolyan szembenéznem. Itt vagyunk hárman, egy kis család, szeretjük egymást és az egyik kerék mégis döcög. Komolyabb ok nincs rá, hacsak nem a fáradtság (de hisz vannak akik sokkal nehezebb terheket cipelnek) mégis napok (talán már hetek óta) nehéz velem. L. próbál segíteni, néha nagyon jól esik és jobb lesz minden, máskor meg még rosszabb lesz tőle minden. Amikor meg kezdek kijönni belőle akkor nem is értem hogy lehetek ilyen. Hiszen felelős vagyok egy gyönyörű gyermekért és egy házasságért, nem lehet hogy a nehéz napokon ne tudjak felülkerekedni. És mégis ezek a nehéz napok csak jönnek és betemetnek, nincs megállás én meg összedőlnék, de mivel azt nem lehet kiabálok, mérgelődök, sírok... Aztán nem is értem az egészet!
Közben szerencsémre közeleg a karácsony, így a készülődés kicsit segít elfeledtetni a bajaim, így talán az ünnepekre az én mérlegem is pozitív lehet és az új évet frissülten tudom majd kezdeni.
kep:
