Na igen... most már több mint négy hónapja, hogy különböző helyeken ez az egyetlen mások számára elfogadható megszólításom. Mit ne mondjak az elején nem igazán tudtam, hogy valóban engem szólítanak, volt hogy többször kellett utánam szólni, mire tudatosult, hogy rólam van szó. Most már azért ilyen nem fordul elő, de azért még mindig borzongató belegondolni, hogy valóban én vagyok az anya!
Korábban nem igazán tudtam elképzelni, hogy milyen is lesz majd ez az anyaság dolog, persze még most sem vagyok vele egészen tisztában, de azért egykét dologra már sikerült fényt derítenem.
Ezek közül az egyik az, hogy sose leszek nagy író. Kérdezhetitek, hogy ez hogyan függ össze az anyasággal a válasz egyszerű nagyjából egy időben kezdtem ezt a blogot és a babanaplót is. Azóta már többen mondták (leginkább L.), hogy nem írok egy csomó fontos és érdekes dologról. Valahogy azonban a nekem igazán fontos érzéseket nem igazán tudom írásban visszaadni. Mindig csak az eseményről szólók az érzések, színek kimaradnak. (Remélhetőleg a blog ebben hoz egy kis fejlődést). Ahogy olvasom mások blogjait én is érzem, hogy vannak nálam sokkal tehetségesebb mesélők, akikkel nem is próbálom meg felvenni a versenyt!
Azt hiszem természetemből is adódik, ez az egész. Alapban sosem voltam jó napló író, az valahogy nálam mindig elsikkadt, most törekszem hogy ez ne így legyen. A stílusom pedig bármilyen fájó mindig az átlagos kategóriában maradt, így aztán nem csoda, ha nem produkálok itt költői magasságokban. Meg valahogy kicsit mindig bennem van az is, hogy ne adjam ki magam és az érzéseim másoknak - így az érzések és színek megmaradnak nekem, az írásom pedig kicsit hétköznapi lesz ezáltal...
Szóval visszatérve az anyaságra... először is sose gondoltam volna, hogy attól, hogy egyszer csak kibújik belőlem egy apró csemete, rögtön imádni is fogom. Minden előzetes aggodalmam ellenére a csoda velem is megtörtént, mióta a kórházban a hasamra tették, azóta folyamatosan egyre fokozódó imádattal vagyok iránta! Minden apró újdonság amit észreveszek rajta még több szeretettel tölt el iránta, és minden fájdalma engem bánt a legjobban és azt szeretném, hogy átvehessem tőle, hiszen ő még olyan pici és törékeny...
Aztán itt van ez a család dolog is, L-el korábban sem voltak problémáink (ha voltak is azokat meg tudtuk beszélni) - persze a rossz májúak itt megjegyezhetik, hogy nem is igazán volt sok időnk rá -de mióta itt van nekünk Maci azóta mind a ketten az ő érdekei legfőbb védelmezőivé váltunk. Valamint lassan az egyetlen dolog amin vitatkozni tudunk az Macival kapcsolatos (ha nem vesszük számításba hiszti rohamaimat). A legjobban azt szeretjük, ha hármasban lehetünk, főleg azért ugyebár mert a mi kis 4 hónapos csemeténk mutatványait rajtunk kívül nem igazán értékeli senki. Elnézést, mindenki megdicséri és megcsodálja, de aztán azért inkább más témákat találnak, mi pedig órákig képesek vagyunk álmélkodni, hogy nézd felvette a játékát és betömte a szájába! Persze ez így van rendjén, csak korábban valahogy ezt sem tudtam elképzelni. Az is igaz, hogy azon se sokat töprengtem, hogy milyen is lesz majd egyszer anyának lenni.
Azét minden sajnos nem változott meg... anyaként sem lettem sokkal rendezettebb és rendszerezettebb! Irigyelek mindenkit aki képes tartósan rendet tartani maga körül, főzni és gyermeket gondozni. Nekem ez nem megy... oké sose voltam a rend őre, de van egy pont ahol már engem is zavar és össze kell pakolni. Na ez a pont mostanában elég gyakran következik be, csak sajnos általában az összepakolás várat magára, mert ugye a baba az első. Aztán itt van ez a főzés dolog, hát én képtelen vagyok a konyhát úgy tartani, hogy legyen itthon minden ami egy normális kaja elkészítéséhez szükséges, így aztán a receptek mindig erőteljesen leegyszerűsödnek a kezeim között.
Ja és van ez a vasalás dolog. Én nagyjából évek óta azt se tudtam, hogy merre van a vasaló, mert magamnak nem szoktam és L. sem szereti a vasalt dolgokat. Bezzeg mióta itt van Maci azóta minden héten legalább egyszer vasalás, hiszen a pelenkáknak tisztának és gyűrődésmentesnek kell lennie, a kisingeket sem lehet csak úgy bedobálni a szekrényébe, ha meg már úgyis vasalok akkor a többit is megcsinálom...
Nagyjából ezek a változások, de természetesen mindezek közül a legnagyobb és legfontosabb az a hatalmas szeretet és féltés amit a kisfiú iránt érzek!!!
