Pár hónappal ezelőtt, mikor a kisfiam még a pocakomban lakott két dédimama is nagyon várta az első dédunoka érkezését. Az egyikük sajnos már nem érhette meg, hogy a kezében foghassa és gyönyörködhessen benne. Két nappal a fiam születése előtt távozott közülünk, de utolsó gondolata is a legfiatalabb családtag volt. Végig velem volt a szülés alatt és így még ő is láthatta a dédunokáját. A másikuk még megfoghatta pár hete és nagyot játszhattak együtt. Zsoma Maci akkorákat kacagott a dédivél mint senki mással sem. Sajnos azóta ő is eltávozott közülünk.
Mind a ketten hosszan betegeskedtek, mind a ketten másképpen viselték, de a maguk módján nagyon küzdöttek. Számomra a veszteség olyan időpontban jött amikor nem tudok igazán a feldolgozásával foglalkozni. A fiam születése előtt olyan kivételesen védett életszakaszban voltam, hogy szinte fel sem fogtam mi történik. A temetésre nem juthattam el, akkor még a kórházban voltunk. Most pedig a főfunkcióm, hogy tejcsárdaként üzemeljek, így ez sem igazán az az időszak amikor a veszteségekkel az ember tiszta szívvel szembe tud nézni. Valamikor majd már nem hallogathatom tovább...
Ebben a helyzetben az jutott az eszembe, hogy az életben mennyire igaz az hogy kapsz valamit és elvesztesz valamit. Eddig családomat elkerülték a vesztesegék, és most hogy itt a nagyszülőknek a legnagyobb öröm, az unoka, csőstül kijut a veszteségből is. Nem tudom Maci nélkül hogyan viselném ezt a helyzetet, mellette nem sok idő jut a kesergésre. Az is eszembe jutott, hogy mennyire nem vesszük észre a mindennapokban azt a rengeteg jó dolgokat amik nap mint nap szembejönnek velünk, a pillanatok adta apró örömöket. De ha valamit elvesztünk akkor úgy érezzük nekünk a legrosszabb a világon... pedig közben mennyi minden jutott nekünk, csak valahogy a kellemes dolgok feloldódnak a mindennapokban a fájdalom pedig nem. Az itt ül mögöttem és ha elmerengek rámugrik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése