A betörés

Nos, igen! Miközben mi ezeket a csodás tájakat jártuk be, és igyekeztünk valamit átadni magyar kultúránkból az errefelé élő magyaroknak, addig valakik szépen kipakolták a házunkat! 

Pedig a hazafelé utunk éppen egészen simán ment. Az autó egész úton jól ment, csak úgy suhantunk a végtelen argentín utakon... Hazaérkezve, első látásra minden rendben volt, aztán ahogy behordtuk a cuccokat észrevettük, hogy mintha kicsit kevesebb dolog lenne a lakásban mint előtte... Először azt vettem észre, hogy hiányoznak a poharak, evőeszközök, teák, kakaó azaz minden amit a konyhaszekrénybe tartottunk. Edények, kancsók a szépen felépített kis konyhánk apró, hasznos részletei. László észrevette, hogy hiányzik a kamerája, a gyerekek a táskáikat hiányolták, cipőket, pulcsikat. Kölcsön kaptt dolgokat... Bicikli a garázsból... Már a korábbi utazás során is bejöttek, de akkor még csak a kertig merészkedett a betörő és a kölcsönkapott kerti bútorokat vitte el.

Azért tudni kell erről a házról, hogy nem egy nagy művészet ide betörni. Az ablakok nem záródnak jól, az abalakokat védő zsalugáterek szintén nem. Így aztán nem kellett nagy munka ahhoz, hogy valaki benyomja az egyik ablakot és kipakolja a házat. Amúgy a nyílászárók minden házon vagyon vacakok, de a többi házon többnyire rács van, csak ezen nincs, amit bérelünk. 

Így aztán a megérkezés estéjét László és Kolos a rendőrségen töltötték, hogy bejelentsék a betörést. Másnap reggelre már itt is voltak a rendőrök, harmad napra pedig elkapták a tetteseket. Hiszen ez egy kisváros, mindenki tudja, hogy kik járnak a törvénytelen utakon. A dolgaink nagy része nem került elő, de a legértékesebbek, mint László kamerája és hangfelvelő eszközök, a kölcsön kapott fúró, egy bicikli, az igen, és még két edény is. Az egyik edényünkben még rotyogott az ebéd, amikor a rendőrök rajtaütöttek a tetteseken. Gondolom a többi dolgon gyorsan, könnyen túl lehetett adni így azokat sose látjuk viszont. 

Azonban ez az eset mindenki lelkesedését Villa Angela iránt erőteljesen lehúzta. Eddig se éreztük azt, hogy nagyon sikeresen integrálódtunk az itteni közösség különböző részeibe, de ez az eset még a kedvünket is elvette tőle. Szépen berendezgettük itteni életünket és annak darabjainak elvesztése fájó élmény! Nem is a pénzbeli érték, mégcsak nem is a tárgyakhoz fűződő érzelmi érték. Hanem a helynek szavazott fennmaradt bizalmunk sérült mélyen! 

Nem érezzük, hogy bármit pótolni szeretnénk. Hiszen hamarosan tovább állunk ebből az álmos kisvárosból, hogy szép lassan hazaérjünk Magyarországra. Nem szeretnék már újra beruházni pohárba, kancsóba, takaróba...

Azért természetesen a nagyon szükséges dolgokat pótoltuk, hiszen tesi cipőre szükség van, táska kell az iskolábajáráshoz, teát, kávét reggelihez dolgokat megvettük... de sütis keverőtál nem lesz már, hiszen a főzőedényben is remekül össze tudom keverni a süti tésztáját!

Azért az is kiderült, hogy van egy kedves szomszédunk, aki rögtön első este hozott nekünk kölcsön evőszeszközt, edényt, poharakat. Így ezek nem hiányoznak már! De az is kiderült, hogy van olyan szomszédunk is aki felébredt éjszaka a betörés hangjaira. Felkelt, hallgatózott, hallotta vagy valaki a nálunk a konyhai edényekkel csörömpöl, tudta, hogy mi nem vagyunk itthon, de nem érezte úgy hogy szólnia kellene a rendőrségnek, vagy legalább nekünk egy üzenetben. 

Ehhez a bejegyzéshez, most nem teszek képet. Csak szavaink mesélnek nektek...