Az utazás sokadik kezdete

November 2-án az utazásunk - immár sokadjára - megint elkezdődött. Ekkor jöttünk el Asunciónból, ahol előtte két hétig voltunk. Ez annyira nem volt egy különösebben érdekes város, a két hét alatt úgy merítettük ki teljesen a látnivalóit, hogy hétköznap délelőttönként csak tanultunk. Persze néhány napnyi érdekes dolog még az unalmas nagyvárosokban is akad...

Aztán vasárnap délelőtt felszállt a repülőnk és elindultunk vissza Argentínába. Mégpedig az argentin Andok egyik legszebb részére, Jujuy megyébe. Ennek a megyének a székhelye (San Salvador de Jujuy, vagy csak szimplán: Jujuy) 1100 méter magasan fekszik, ide érkezett az icipici repülőnk is. Olyan "hatalmas" volt, hogy mindössze 4 ülése volt egy sorban!

De itt csak addig maradtunk, amíg megebédeltünk és átszálltunk a buszra, ami felvitt a megye egyik legszebb településére, a 3000 méter magasan fekvő Humahuacába (más írásmód szerint: Umawaka). Ez egy nagyon szimpatikus és barátságos kisváros, ahol a méretéhez képest rengeteg látnivaló van.

Ráadásul Jujuy nem csak a magashegység, hanem az egykori Inka Birodalom határvidéke is volt, így itt kezdődik az a kulturálisan hihetetlenül gazdag zóna, ami aztán kicsit délen is folytatódik, de északon egészen Kolumbia déli részéig húzódik. Itt az őslakosok még mindig rengeteg régi hagyományt őriznek, ami számomra eddig főleg a pirqa nevű alacsony kőfalakban és a gyönyörű kézműves termékekben nyilvánult meg (ígérem egyszer lesz róluk kép!).

És ezzel meg is kezdődött az utazásunk utolsó szakasza, Dél-Amerika ezen részének, az andoki kultúra területének megismerése.

Az iskola utolsó napja

    Bár a a tanév a déli féltekén jellemzően márciustól decemberig tart — hiszen a nyári szünetet mindenhol nyáron akarják tartani — nekünk most mégis október 1-én ért véget. Ennek oka, hogy elköltöztünk az eddigi kisvárosunkból (Villa Ángela) egy szomszédos kisvárosba (Du Graty). A költözésnek több oka is volt, ezekről majd esetleg Apa vgy Anya fog bővebben írni, de a lényeg, hogy innen túl korán kéne felkelni ahhoz, hogy bejussunk a másik városban lévő iskolába, így már többet nem fogunk odajárni.

    Viszont, ha már így véget ért a tanév, arra gondoltam — szüleim hathatós „ihletésére“ —, hogy megírom a tapasztalataimat az itteni iskoláról. Szerintem azt a családunk sok tagja el tudja mesélni, hogy mennyire furcsa egy másik ország iskolarendszerébe belecsöppeni. Ilyenkor sok minden változik, nem csak a magyar nyelv és a magyar irodalom cserélődik fel másik nemzetére, ennél sokkal lényegesebb változások is vannak. Az olyan alapvető iskolai szabályok, mint gimnáziumi felvételi, érettségi, szünetek és órák hosszúsága kérdőjeleződnek meg. A tanárokhoz, az iskolai órákhoz és az otthoni tanuláshoz kapcsolódó mentalitások is gyakran változhatnak.

    Úgyhogy készüljetek fel egy jó hosszú bejegyzésre, mert igyekszem az erről kialakult összes gondolatomat minél rendszerezettebben és minél több képpel illusztrálva leírni — bár ez utóbbi nem lesz olyan egyszerű, egy iskolában nem olyan egyszerű fotózni...

Az iskola kinézete

    Nekem, aki egy belvárosi, 250 éves iskolaépületbe jártam eddig, először is hatalmas sokk volt a vidéki iskola kinézete. Eleve nem láttam még földszintes iskolát, olyat meg pláne nem ahol az osztálytermek között nincs folyosó, hanem minden osztályterem közvetlenül az udvarra nyílik. Mondjuk egy kicsi emelete van az téglalap alakú épület egyik oldalán, de ott csak az infóterem, a kémia-biológia-fizika labor és a konferenciaterem van. Az udvar nagyrészt le van betonozva, de néhány részén található egy-egy fa, ezek igazán szépek tudnak lenni mikor tavasszal (most) virágoznak.

    Az osztályterem hasonlóan semmitmondó volt, erről már vannak saját képeim is. Az egész év alatt semmilyen díszítés nem került rá, kivéve egy táblát, amiről majd később mesélek bővebben.

Az iskola felszereltsége

      Az előző osztálytermes képen egy dologra szeretném felhívni a figyelmet. Az osztályteremben egyáltalán nincsen fűtés, viszont van két ventillátor és egy légkondi is. Ennek az oka, hogy itt Villa Ángelában úgy általában nem ismerik a fűtést, ha télen nagyon hideg van (0-10°C közé is lemegy), esetleg bekapcsolnak egy hősugárzót — meg persze nagyon fáznak, és a házban is kabátban vannak. Viszont a légkondi elengedhetetlen kelléke minden épületnek. A légkondi hiánya a mélyszegénység jele, kb. olyan mintha egy házban nem lenne fűtés Magyarországon.

    

    Az iskola általában véve lényegesebben rosszabbul felszerelt, mint a magyarországi iskolák, de messze nem annyira, mint azt előzetesen többen gondoltuk. Az infótermük például kétszer akkora, mint a miénk a Deák téren — csak azt az apróságot felejtették el, hogy számítógéptermi gépeket vettek, amik csak a vezetékes internetet tudják fogni, és a termet meg Wi-fi hálózattal látták el... A kémia szertár felszereltsége nagyjából a miénkkel azonos a benne található anyagok minőségét illetően, de a mennyiségek lényegesen kisebbek. Míg nálunk az az alapvetés, hogy a kisérletek esetleg pármunkában, vagy csoportmunkában, de többnyire a diákok végzik el, míg itt egy külön „labortanár“ van, aki ugyan nem tudna kémiát, biológiát vagy fizikát tanítani, de a kísérleteket csak ő végezheti el. Persze ezekről a termekről már egyáltalán nincsenek képeim, soha nem jutott eszembe ott fotózni...

    Ezen kívül fontos még megállapítani, hogy körülbelül most kezdődik Villa Ángelában az "áramszünetes félév". Ez körülbelül április végéig, május elejéig tart (időjárástól függően). Az oka, hogy a meleg miatt mindenki légkondit használ, ami túlterheli az ellátórendszert, és ezért áramszünet lesz. Ezek alól az áramszünetek alól az iskola sem kivétel, és mivel a tantermeknek csak kevés és kicsi ablaka van, amelyek a szellőztetés feladatát is alig látják el, nemhogy a fény beengedését, áram nélkül nem lehet tanítani.

Az órarend

    Az iskolai óráimról már írtam korábban, így most inkább az órák hosszára hívnám fel a figyelmet. Szerintem lehetetlen megszokni, hogy 2 óránként van szünet. Egy óra ugyanúgy 40-45 percig tart, mint otthon, csak — pont, mint itthon az egyetemeken — a szünetek minden második óra (80-90 perc) után vannak. Én ilyen sokáig nem tudok koncentrálni egy órára, szerintem nem is nagyon lehetne. Persze ezt a tanárok is érzik, nekik sem könnyű 80-90 percen át magyarázni, és az érdeklődést fenntartani. Ezért az órák mindig 10-15 perc késéssel indulnak, ha a tanár felír valamit a táblára kétszer annyi idő van lemásolni, mint amennyi ténylegesen szükséges lenne, stb.

    Ez a rendszer annyira felbosszantott, hogy el is indultam az iskolai „szónokversenyen“ (Concurso de Oratoria) ezzel a témával. Ennek a beszédemnek a lényege tulajdonképpen annyi, hogy ha a szünetek olyan gyakran vannak, mint Magyarországon, akkor sokkal hatékonyabban lehet tanulni, és a tanulók testi-lelki egészségének is jobbat tesz. Bár a spanyolom még messze nem tökéletes, és a verseny beszédstílusára sem igazán éreztem rá, a téma érdekessége — és a vendégszeretet — miatt továbbjutottam, úgyhogy most ezerrel készülök a következő (október 21-i) városi fordulóra.

 

A tananyag

    A tananyag szinte minden tárgyban jelentősen különbözik a magyarországitól. Általában minden tárgyból vagy teljesen mást vesznek, vagy egyszerűbbeket, mint mi — talán matekból tartanak a legközelebb. Ennek több lehetséges magyarázata is lehet, elsősorban az, hogy egy világvégi kisvárosról beszélünk, másrészt azért, mert mint feljebb írtam, az órák hatékonysága sem olyan, mint otthon, és végül azért, mert nem igazán akarnak számológépet használni. A számológép miatt mondjuk tudtak nekem újat tanítani matekból, méghozzá — ha valakit nagyon érdekelne a matematika — 2 algebrai tört egymással való maradékos osztását (írásában).

    Másik fontos különbség, hogy a diákoknak egyáltalán nincsenek tankönyveik, hanem mindig csak a tanárnak van. A tanár aztán ezt a tankönyvet arra használja, hogy a szövegét lemásoltatja a diákokkal,  — vagy úgy, hogy lediktálja nekik, vagy úgy, hogy felirogatja  a táblára. Természetesen ennek a tanítási rendszernek nem a tanárok lustasága az oka, szerintem a továbbképzési rendszerben adják nekik ezeket a tanítási tippeket — kb. úgy, ahogy Magyarországon a ppt és Kahoot! használatát propagálják.

    A tanárok ettől függetlenül nagyon próbálkoznak az oktatás színvonalát legalább fenntartani, de lehetőség szerint javítani a fentebb felsorolt — és persze anyagi gondokkal súlyosbított — problémák dacára. Az infótanárunk például — akihez az elektromos áram és az áramkörök megtanítása tartozik — a saját, nem túl hatalmas fizetéséből vett kábeleket, elektromos multimétert (V, A és Ω-mérő), microbitet, izzókat, ledeket, és még sok minden mást, hogy hatékonyan taníthassa ezeket.

A tanárok

    Az itteni tanár-diák kapcsolat egészen különleges, sokkal közvetlenebb, mint Magyarországon. A tanárokat nem magázzák — bár ebben a városban úgy általában alig magázódnak —, és a tisztelet helyett inkább a szeretet írja le jól a kapcsolatukat. Ha valakik meglátják egy tanárukat akár az iskolában, akár azon kívül, egyből odafutnak, köszönnek neki, megölelgetik, szinte rajonganak érte. A tanárok hasonló szeretettel fordulnak a diákokhoz, már messziről rájuk köszönnek, integetnek nekik és bizony sokszor olyan dolgokat is megengednek, amik Magyarországon kevésbé lennének elképzelhetőek. Ilyen volt például a „kinek van párkapcsolata, kinek nincs“ táblához készült TikTok-videó, mely az egyik portugál óra felét tette ki. Ez a videó elérhető ezen a linken, de a Google nem mindig akarja megnyitni…

Ráadásul a tanárok a városi értelmiség magja. Ezt abból tudom, hogy a színházba és a színjátszókörbe járva feltűnt, hogy mind a két helyen, az amatőr színészek és a nézők között is felül vannak reprezentálva a tanárok az ügyvédekhez, jegyzőkhöz, építeszekhez, mérnökökhöz, stb képest. 

A rendszer

    Az argentin iskolákban a legfurcsább talán elsőre, hogy egyenruhát kell hordani. A mi iskolánk egyenruhája egy egyszerű, fehér, ingnyakú póló az iskola címerével, fekete egyszínű nadrág, zokni és cipő. A lányoknak ugyanaz a póló, rövid, sötétkék szoknya és hosszú sötétkék zokni, fekete cipővel. Erről sajnos nincs képem…

   

    Az iskolarendszer annyiból hasonlít Magyarországra, hogy 12 évet kell összesen iskolába járni, csak itt 7 általános és 5 gimnázium van. Ami nagyon furcsa, hogy sem gimnáziumi felvételi, sem érettségi nincsen. Az egyetemekhez külön kell felvételizni, és az is sokat számít, hogy melyik gimnáziumba jártál korábban. A villa ángelaiak többségének például, ha Buenos Aires-be akar menni egyetemre, előbb el kell végeznie valahol Buenos Aires-en és Villa Ángelán kívül egy év előkészítő egyetemet.

A „promo“ év

    A végzősöket hívják így, akiknek nagyon különlegessé teszik azt az évet. Rengeteg eseményt kell szervezniük, de cserébe különleges egyenruhát kapnak, amit ők tervezhetnek meg. Az én osztályom is tervezett egy ilyet, amiből én is kaptam, de ezt még nem tehetem közzé, mert márciusig titokban kell tartanom. Akkor lesz majd végzős az itteni osztályom, és majd csak akkor, az ún. „presentación de buzos“-on (egyenruhabemutatón) fogják bemutatni. Így most arról az egyenruhabemutatóról lesz kép, amin én is részt vettem.

Ezen kívül lehet egy komolyabb utazásuk is valahova az országba. Az idei promo osztály csak a provinciális fővárosig, Resistenciáig ment el, de az én osztályom jövőre egészen a déli sípardicsomba, Barilochéba fog elmenni.

    Nagyjából ennyi minden gyűlt össze bennem az iskoláról, itt a végén már a búcsúosztályfotót láthatjátok. Azért kellett 4-est mutatniuk, mert az 5 osztályos gimnázium negyedikes („pre-promo“) osztálya. Összességében nagyon örülök, hogy megismerhettem, mert az iskola szokott az az alapvetés lenni, aminek az otthoni rendszerére, alapvetéseire még nagy világutazók is sokszor abszolút általánosként tekintenek. Az itteni rendszerben több dolog is volt, ami tetszett (pl.: „promo“ év, tanár-diák kapcsolat, tanári elkötelezettség), még több ami nem (pl.: órák hossza, tananyag, anyagi gondok), de végülis nagyon megszerettem ezt az itteni osztályomat is, és biztosan fognak majd hiányozni nekem.

Érdekességek 2.

A pöttyös az igazi! 

Az élelmiszereken minden cukrot, tartosítószert, káros anyagot jelölni kell. Minden finomságon, amit megvennél, nagy fekete nyolcszögek vannak, belírva nagy betűkkel, hogy túlzott cukor bevitel, túlzott só bevitel, gyerekek fejlődésére káros anyagokat tartalmaz. Természetesebben minél finomabb valami, annál több ilyen kis nyolcszög van rajta. Az igazi ínyencfalatokon akár 5 pötty is lehet, és ha alatta még egy fekete téglalap is van, akkor aztán az már csuda szupi. Persze azért jobb, ha a bevásárlókosaradtól távol tartod.

Finomságok csomagolása

Kuka

A lakossági szemétgyűjtés: mint mindenhol itt is a szemetzacskóban gyűjtik az emberek a szemetet. Ez még önmagában nem is lenne érdekes. Azonban az összeggyűjtött szemetet nem nagy kukába teszik ki az utcára, hanem egy vasszerkezetbe. Ennek rengeteg formáját el tudják készíteni, lehet zárható is, van nagyobb meg kisebb. Illetve a művészlelkűek mindenféle alakokat is formálnak belőle. Aztán kb.  két-háromnaponta jön a szemétszállító, és innen viszi el szemetet. Ami a zacskó kiszakad vagy valamiért kiborul, akkor otthagyják, mert csak a becsomagolt szemét kerül elszállításra...

Motoros sokk 

Sajnos erről nincs fényképem, mert nem igazán lehet olyan gyorsan fényképezni, mint ahogy gyorsan megtörténik. Ami teljesen elképesztő, azok az itteni motorosok... Itt szinte mindenki motorral közledik leginkább kismotorral. A sisakot itt nem ismerik, nagyon ritka, hogy bárki is használja. A motoron általában nincs világítás, ha már legalább az első vagy a hátsó lámpa ég az már szupi. A motoron általában nem egy ember utazik, hanem mondjuk egy család (anya, apa és 3 gyermek és még valami lehet a kézben is) 3 és 4 ember a gyerekekkel teljesen normális. Itt már 14 éves kortól lehet használni a motort, amihez nem kell jogosítvány. Így aztán az emberek egy jó részének fogalma sincs a közlekedési szabályokról...Nagyon izgalmas helyzetek tudnak alakulni egy seperc alatt... Télen amikor fázik a kezük, akkor egy kézel vezetik a motort, néha nemes egyszerűséggel keresztbe fogva a kormányhoz. Van, hogy a főúton sötétben haladva a telefon zseblámpájával világítanak...

Ez a kép sajnos nem adja vissza a valóságot. Motorparkolók például mindenhol vannak. Van, hogy ülsz az autóban és minden oldalról motorosok vesznek körül, azt se tudod merre menj, nehogy elüss egyet...

Kávé

És a mai utolsó, ami talán sokatok számára ismerős, de én még nem találkoztam vele: a filteres kávé. Úgy ahogy otthon a teát, itt a tea mellett a kávét is meg lehet venni ilyen kiszerelésben:

A betörés

Nos, igen! Miközben mi ezeket a csodás tájakat jártuk be, és igyekeztünk valamit átadni magyar kultúránkból az errefelé élő magyaroknak, addig valakik szépen kipakolták a házunkat! 

Pedig a hazafelé utunk éppen egészen simán ment. Az autó egész úton jól ment, csak úgy suhantunk a végtelen argentín utakon... Hazaérkezve, első látásra minden rendben volt, aztán ahogy behordtuk a cuccokat észrevettük, hogy mintha kicsit kevesebb dolog lenne a lakásban mint előtte... Először azt vettem észre, hogy hiányoznak a poharak, evőeszközök, teák, kakaó azaz minden amit a konyhaszekrénybe tartottunk. Edények, kancsók a szépen felépített kis konyhánk apró, hasznos részletei. László észrevette, hogy hiányzik a kamerája, a gyerekek a táskáikat hiányolták, cipőket, pulcsikat. Kölcsön kaptt dolgokat... Bicikli a garázsból... Már a korábbi utazás során is bejöttek, de akkor még csak a kertig merészkedett a betörő és a kölcsönkapott kerti bútorokat vitte el.

Azért tudni kell erről a házról, hogy nem egy nagy művészet ide betörni. Az ablakok nem záródnak jól, az abalakokat védő zsalugáterek szintén nem. Így aztán nem kellett nagy munka ahhoz, hogy valaki benyomja az egyik ablakot és kipakolja a házat. Amúgy a nyílászárók minden házon vagyon vacakok, de a többi házon többnyire rács van, csak ezen nincs, amit bérelünk. 

Így aztán a megérkezés estéjét László és Kolos a rendőrségen töltötték, hogy bejelentsék a betörést. Másnap reggelre már itt is voltak a rendőrök, harmad napra pedig elkapták a tetteseket. Hiszen ez egy kisváros, mindenki tudja, hogy kik járnak a törvénytelen utakon. A dolgaink nagy része nem került elő, de a legértékesebbek, mint László kamerája és hangfelvelő eszközök, a kölcsön kapott fúró, egy bicikli, az igen, és még két edény is. Az egyik edényünkben még rotyogott az ebéd, amikor a rendőrök rajtaütöttek a tetteseken. Gondolom a többi dolgon gyorsan, könnyen túl lehetett adni így azokat sose látjuk viszont. 

Azonban ez az eset mindenki lelkesedését Villa Angela iránt erőteljesen lehúzta. Eddig se éreztük azt, hogy nagyon sikeresen integrálódtunk az itteni közösség különböző részeibe, de ez az eset még a kedvünket is elvette tőle. Szépen berendezgettük itteni életünket és annak darabjainak elvesztése fájó élmény! Nem is a pénzbeli érték, mégcsak nem is a tárgyakhoz fűződő érzelmi érték. Hanem a helynek szavazott fennmaradt bizalmunk sérült mélyen! 

Nem érezzük, hogy bármit pótolni szeretnénk. Hiszen hamarosan tovább állunk ebből az álmos kisvárosból, hogy szép lassan hazaérjünk Magyarországra. Nem szeretnék már újra beruházni pohárba, kancsóba, takaróba...

Azért természetesen a nagyon szükséges dolgokat pótoltuk, hiszen tesi cipőre szükség van, táska kell az iskolábajáráshoz, teát, kávét reggelihez dolgokat megvettük... de sütis keverőtál nem lesz már, hiszen a főzőedényben is remekül össze tudom keverni a süti tésztáját!

Azért az is kiderült, hogy van egy kedves szomszédunk, aki rögtön első este hozott nekünk kölcsön evőszeszközt, edényt, poharakat. Így ezek nem hiányoznak már! De az is kiderült, hogy van olyan szomszédunk is aki felébredt éjszaka a betörés hangjaira. Felkelt, hallgatózott, hallotta vagy valaki a nálunk a konyhai edényekkel csörömpöl, tudta, hogy mi nem vagyunk itthon, de nem érezte úgy hogy szólnia kellene a rendőrségnek, vagy legalább nekünk egy üzenetben. 

Ehhez a bejegyzéshez, most nem teszek képet. Csak szavaink mesélnek nektek...

Misiones - IBERÁ Park

 Észak-Argentína ezen nagyon érdekes, színes vidékén található az Iberá Nemzeti Park. Ez a csodálatos terület a legnagyobb védett övezet egész Argentínában. Egy része lápvidék. A területet vissza kellett vadítani, mert a marhatartók használták, őket nemes egyszerűséggel kiszorították innen és visszaadták a területet a vadonnak. Rengeteg állat és növény található itt, és ami igazán meglepő volt számunkra, az az, hogy ezeket még látni is lehetett! A növényeket nem tudtuk annyira megcsodálni. Számunkra az itteni növények nem annyira értelmezhetőek, de az állatok annál inkább.

A park csak kísérővel látogatható. Így történt, hogy kerestünk egy idegenvezetőt magunknak, aki egy nagy terepjáróval bevitt minket a parkba. Ez azt jelenti, hogy egy 30 km-t kell autózni, hogy meglásd az érdekes dolgokat. Az út azonban addig sem unalmas, a környező földeken visszatelepítik a kiírtott erdőket. Sokan fenyőt telepítenek, aminek a gyantáját begyűjtik és eladják. Ezeket is megcsodálhatod, aztán láthatod a mindenfelé legelő marhákat és mellettük szundikáló kajmánokat (yacaré), illetve legelésző carpinchót, magyarul (brazilul) caibarát. És rengeteg sasfélét. Itt több féle sas is megtalálható - szerintem egész Argenítna területén nagyon gyakori - és mindenhol lehet őket látni. Errefelé egyébként is számunkra hihetetlen gazdag madárvilággal találkozunk mindenhol. De ebben a parkban láttuk eddig a legszínesebb, legizgalmasabb egyedeket. Hatalmas piros papagájokat is láttunk, de sajnos azokat nem tudtam lefotózni, azért egy kis ízelítő is legyen a látottakból:

Mocsári szarvas

Yacaré, magyarul kajmán

Carpincho, "magyarul" capibara

Az egyetlen előlünk bújkáló faj a majom volt, azokat sajnos nem láttunk! De hihetetlen közel jöttek a krokodilok, és a kapibarák is. Egyes madarakat is egészen közelről tudtunk megcsodálni...

Munkás hétköznapok

 És, hogy miért is jöttünk ebbe a messzi tartományba? László a Misiones tartománybeli KCSP ösztöndíjjassal összebeszélt, hogy 2 hétre cserélnek. Így mire elindultunk már kész volt az intenzív  nyelvtanfolyam tervével, az esti beszélgetések témáival. Kolossal készültek arra, hogyan fognak táncot és éneket tanítani. Zsombor volt a zene felelős. Mindenki a maga módján készült. Mi Leával azt gondoltuk, hogy nem lesz sok dolgunk, csak támogatjuk fiúkat. Azonban nem így lett.

Első állomásunkon Jardín Americában, majd később Posadasban is az volt a terv, hogy 5 alkalmas (4 napos) tanfolyam esti kikapcsolódós programokkal. Szerda délutántól László minden nap magyar órát tartott az érdeklődő néhány helyi magyarnak, nagyon örült ha fiatalok is jöttek, de igazából mindenkinek nagyon örültünk. Mikor 6-7 óra felé befejezte az oktatást addigra mi is megérkeztünk vittük a hangszereket és készültünk az esti etapra. Első éjszaka összeállt a Letenyei Banda, melynek a repertóárjában egyenlőre moldvai muzsikák vannak. És kikből áll a zenekar? Zsombor és László a furulyás, Lea lett a dobos, Kolos általában táncot tanít, de őt is lehet néha látni a dob mögött. Én mivel nem értek semmihez leginkább a manager lehetek, de ha a dobos kidől akkor befognak dobolni, ha énekhang kell akkor énekelek (gondolhatjátok milyen az), sokszor a videós vagyok (azt lejjebb megnézhetitek milyen - a családi szakértőktől csak az építő kritkát kérem...). (Hát szuper, milyen lenne? - a család megjegyzése...) Szerencsére a zenészek és a közönség is megértő, amikor én is beszáll
ok!

Nélkülem pedig tényleg nagyon ügyesek! Van, hogy Zsombor megy táncot oktatni. Szóval tényleg mindenre befoghatók. Ez az abszolút pozitív hozadéka ittlétünknek. Amúgy is közelebb került egymáshoz mindenki, hiszen ha nem iskolában vannak akkor sokat vagyunk együtt. De ezek az itteni magyarok érdeklődését felkeltő események amelyek során mindenki úgy érzi nem maradhat ki. Mindenki szeretne egy kicsit tenni az itteni magyarokért.

Nagyon jó látni a gyermekeink ilyen irányú fejlődését!

A táncoktatás előtt és a magyaróra után én (Lea) és Zsombor dobot gyakorolnak. Arról sajnos nincs videó, ezért be kell érnetek szerény beszámolómmal: Egy "dobóra˝ úgy néz ki, hogy először átbeszéljük az alap dob ütéseket (ti-ti, ti-ti, ti-ti) (ti, ti, ti, ti) majd az egyszerű ritmusoktól haladunk a nehezebbek felé. Eközben az is változik, hogy épp fütyüljük közben a dallamot vagy furulyázunk vagy csak dobolunk. (Többesszámban írtam, de csak én doboltam.) Mindig egyre nehezebb ritmusokkal doboljuk a már jól ismert dallamokat. A többiek is fel szoktak készülni az ilyen táncoktatásokra  (tudom milyen hihetetlen hogy nem csak nekem van szükségem felkészülésre😄), de azt nem én fogom elárulni, hogy hogyan.🙎🤫

Én (Zsombor), a furulyázásra készülök. A legnépszerűbb moldvai dallamokat már mind el tudom játszani. De ez nem azt jelenti, hogy ne lenne szükségem gyakorlásra. Apával például sokat szoktunk mostanában közösen is gyakorolni, hogy jobban szóljon. Sőt, mikor Leával tanulunk dobolni, akkor is azért furulyázok, hogy gyakoroljak (de ezt azért ne mondjátok el neki 😉). Persze bőven van még mit tanulni, de arra nagyon büszke vagyok, hogy Bebi kedvenc nótáját, a Jegenyefán fészket rak a csóka... kezdetűt megtanultam eljátszani furulyán. Ez azért különösen nehéz, mert a népi furulyán, azért hogy hangosabb legyen, a készítők ritkán figyelnek oda a félhangok kijátszhatóságára, viszont Bebi nótájához elengedhetetlen néhány helyen félhangokat használni.

Én (Kolos) a tánctanításért felelek. A moldvai táncokat oktatom itt, mert azok viszonylag egyszerűek és így mindenki hamar meg tudja tanulni ezeket. Szerintem nekem a legjobb a csoportból, mert én nem szoktam gyakorolni... Na jó, ez így nem igaz, de az tény, hogy én gyakorlom a legkevesebbet, hiszen én leginkább csak, youtube videókról letanulom azokat a táncokat amiket nem ismerek, és onnantól fogva azokat tudom, ezért nem kell gyakorolni őket. 

Én, (László) 

én csak annyit teszek hozzá, hogy 

én mindig pont ilyen gyerekekre vágytam, mint Lea, Kolos és Zsombor.

Hálás vagyok Nonónak, hogy világra hozta és felnevelte őket. Ez utóbbihoz persze nekem is volt közöm. Meg a világrahozás előtti dolgokba is beszálltam, de most nem ez a lényeg: a lényeg, hogy a családunk új minőségében mutatkozhatott meg, valódi összefogásban segíthetjük a helyi magyar közösséget. Most úgy érzem, hogy minden nehézség ellenére, (amiből szintén volt részünk bőven), Misiones, és általában Argentína, és a Kőrösi Csoma Sándor Program szellemisége mégiscsak egyedülálló lehetőséget adott arra, hogy úgy segíthessünk másoknak, hogy attól mi is jobb emberekké, egy kicsit jobb családdá válhattunk. Hát, ennyit a Letenyei Bandáról :) 

És egy kis ízelítő, még az első próbálkozásokból:

Missziók

 Vagy az itteni nevükön redukciók: ezeket a telepeket a Dél-Amerikába érkező jeszuiták hozták létre az itteni guarani indiánok számára. Argentína, Paraguay és Brazília területén nagyjából 33 missziót hoztak létre. Ezek az idők folyamán állam az államban formává fejlődték ki magukat. Az első jezsuita telepesek az 1560 - as évektől kezdtek el megérkezni erre a földrészre! Azonnal meg is kezdték hittérítő munkájukat, eleinte ezek a redukciók nagyon szegények voltak. Azonban az indiánok számára védelmet jelentettek a rabszolgakereskedőktől. Az 1700-as évekre már összesen nagyjából 160.000 indián élt ezekben a missziókban (akkoriban Buenos Aires-ben 8 - 10.000 ember élt) Ezeken a telepeken nem csak megkeresztelték az indiánokat, hanem építettek lakásokat (amik nem voltak nagyok, családonkét egy-egy szoba jutott egy-egy hosszú házban, melyben 7-8 szoba volt). Keményen kellett dolgozniuk a jezsuitáknak, nagy fegyelemben. Minden a közösség tulajdonában volt. Az indiánok megtarthatták a vezetőiket, akik továbbra is irányíthatták a törzseiket. Voltak fegyvereik a bevételekből díszes templomot építettek. Az 1754- 1756-os években volt egy gurarani felkelés, aminek leverése után nem sokkal a jezsuitákat kitiltották a Dél-Amerikai gyarmatokról. A jezsuiták nélkül a missziók már nem sokáig maradtak meg, az indiánokat sok helyen elüldözték ezekről a helyekről. 

Ennek megértésére is ajánlom a már korábban ajánlott Misszió című filmet. A pontos felkelési és jezsuita elüldözési történetet még nem sikerült  felfejtetnünk. Ugyanis hiába jártuk két missziónál is, nehezen áll össze hogyan is volt ez. A legtöbbet információ egy vonatállomáson kitett történelmi szalagon kaptuk, ahol leírták, hogyan alakult a missziók sora.

Ha már eljöttünk Missiones tartományba nem hagyhattuk ki, hogy megnézzük ezen helyek maradványait. Kettőt is sikerült meglátogatnunk. Egyet Paraquayban, egyet pedig Argentínában, az alábbi képeken nem biztos, hogy átjön mennyire csodálatosak ezek a helyek még így romosan is. Hihetetlen méretű templomokkal. A lakóházak hosszú sorával, a vezetők lakásával, harangtoronnyal. Belső nagy térrel:

Iguazú

Az előző bejegyzésben olvashattátok kalandos érkezésünket Missiones tartományba. Most beszámolok nektek első kirándulásunkról is. Ha már eljutottunk ebbe a gyönyörű tartományba, akkor mindenképpen szerettük volna felfedezni az itt rejlő szépségeket is. Elsőnek rögtön a mindenki által ismert Iguazú vizeséshez látogattunk el. 

Az Iguazú nemzeti park Brazília és Argentína határán húzódik egy hatalmas világörökségi helyszín, mely nem csak a folyót és magát a vízesést foglalja magába hanem a környező őserdőt és hihetetlen állatvilágot is. A vízesés mind a két országból megközelíthatő, mi mind időben, mind a mozgásunkban korlátozva voltunk, így mivel Argentínában vagyunk azt választottuk, hogy innen nézzük meg magunknak ezt a helyet.

Aki esetleg még nem hallott róla az ismerheti a Misszió című filmből is ahol először Jeremy Irons kapaszkodik fel a sziklákon, majd később egy nagyobb csapattal Robert de Niro kíséretében is megteszi ezt az utat, hogy eljussanak az öslakos guaranik számára létrehozott misszióba. Ha nem láttátok a filmet akkor javaslom megnézésre!

Azt gondolnátok, hogy már közel voltunk, hiszen a tartományon belül voltunk, és pikk-pakk megérkezünk a világörökség színhelyére, azonban mindig meg kellet lepődnünk, hogy mekkora távolságok is vannak errefelé. Még egy jó 3 órás autóút várt ránk tiszta egyenes hegyi utakon (számomra az is nagyon meglepő, hogy itt a hegyi szerpentinek is egyenesek, nagyon nem szeretik a kanyarokat) Hajnalban indultunk, így is 9 után értünk a nemzeti parkhoz. Mielőtt elindultunk már készítettem magamat lelkileg, hogy sokan lesznek, hiszen ez egy nagyon ismert hely, a világ legszebb helyei között szerepel. Persze még így is meglepődtem, amikor kb 2 km-el a cél előtt már csak lépésben egy hosszú kocsisor közepén haladtunk. El is gondolkoztunk, hogy mit is keresünk itt, bár már a telefonjainkon nem nagyon volt jel, ami ugye azt jelzi, hogy mégiscsak jó helyen járunk. A szervezésre igazán nem lehetett panaszunk, a megfelelő méretű parkolóban profin irányították az autókat, ki hova parkoljon. Így hamar el is értünk a pénztárhoz kígyozó sorhoz, szerencsére már van tapasztalatunk az ilyen helyekkel, így László előző nap online megvette a jegyet (persze nem tudom mi lett volna, ha itt is jóval előbb kell megvenni a jegyeket, mint Európa jó pár városában), így mi elsétálhattunk a sorok mellett és az útleveleink felmutatásával be is engedtek minket!

Bent gyorsan kerestünk egy térképet, ahol megállapítottuk, hogy ez nagyon nagy és sokat kell menni (mi meg ugye egy gipszes lábú gyerekkel voltunk, nem éppen a legjobb formában érkeztünk, de hát mit lehetett tenni. Nem hagyhattuk, hogy ez meggátoljon minket). Így amikor a tábla mellett hajós kirándulásokat kínáltak úgy gondoltuk benevezünk rá és visszafelé majd csónakon jövünk.

Kinéztük, hogy a 'Garganta del Diabolo'-hoz- azaz az ördög torokhoz - kisvonattal is fel lehet menni, azonban egy ilyen kisvonatra nem olyan könnyű feljutni! Rengeteg ember várt a vonatra, szerencsére Zsombor szemfülessége, és a hajóstúrát árulók segítsége végett egész gyorsan feljutottunk, egy jól megtömött szerelvényre.

A vonat az Iguazú folyó környékét övező szubtrópusi őserdőn megy keresztül, ebből a nagyon korlátozott betekintésből is kiderül, hogy mennyire hihetetlenül benőtt egy ilyen erdő. Az ember megérti, hogy miért csak machete-vel lehet benne utat törni. Hihetetlen fák, aljnövényzet és virágok vonultak el a szemünk előtt. Az út nem volt több 15 percnél, de szerintem mindannyian gyorsan a hatása alá kerültünk! Felérve a következő látvány fogadott minket:

Itt is megbizonyosadhattunk róla, hogy nálunk a folyók tulajdonképpen csak patakok, Itt egy-egy folyó hihetetlen szélességben terül el. Ez itt 1500 méter szélességben viszi a vizet. A fenn látható fém hídon lehet eljutni a 'Gargante del Diabolo'-hoz. Ahol tulajdonképpen fentről tekinthettük meg a vízesést. Már az odavezető hosszú sétán is rengeteg szépséget és érdekességet láttunk, ahogy közeledtünk egyre hangosabb lett a morajlás is. Kiérve a híd végére mindannyiunkat letaglózott a látvány. Nem is maga a szépsége, nagysága, hanem az a hihetetlen erő ami ott rejlik.

Hosszas tolakodás és sorban állás árán sikerült nekünk is elkészíteni a fotókat, s bár egyikünk sem szereti a tömeget, tolakodást, senki sem érezte úgy, hogy ne érné meg a tömegben várakozni:

Tényleg csodás az állatvilág is, bár a rengeteg ember miatt ezekből nem sokat láttunk, de a napozó sok különböző pillangó is mindenki érdeklődését felkeltette, a folyó kövein napozó vizimadarak is elkápráztattak minket, csak úgy mint az élelmért az emberek között sétáló koatik (ez egy mosómedve féle):

Egy kisebb szünet után a csónakra is beszállhattunk, ami visszavitt minket a kindulási pontunkhoz. A csónak lassan haladt lefelé, az úton megálltunk egy kajmán közvetlen közelében, láttunk teknőst és gyönyörű növényzetet. Hajónk számunkra vészesen közel ment a vízeséshez, de harcedzett csónakosunk könnyedén elirányította a megfelő irányba. Miután kiszálltunk a csónakból Apa és Kolos a  kisvonantállomásig elksért aztán elmentek megnézni a többi vízesést de én a béna lábammal már nem bírtam toább menni.

Anyával és valamiért Zsomborral ott maradtunk a bejártanál... így lentről mi nem tekinthettük meg a vízeséseket. Egy jó félóra múlva megérkeztek a fiúk és indulhattunk vissza az autónkhoz. Készült rólunk hivatalos kép is fennt a vízesésnél, de sajnos nem találták meg a képet, ahol meg lehetett volna venni, így ez kimaradt...

Kellően elfáradva, de annál több élménnyel telve indultunk vissza Jardin America-ba, hogy belevessük magunkat a küldetés munkás részébe!

(A bejegyzést Leával közösen írtuk, lesz még ilyen!)