Érdekességek

 Más kontinens, más világ más szokások... vannak dolgok amiket nagyon nehéz megszokni mint, hogy nem ismerik a fűtés fogalmát, nincs tömegközlekedés. Vannak mások, amiket nagyon könnyen meg lehet szokni és szívesen hazavinném majd magammal. Most eddigi rövid tapasztalataim alapján jön egy rövid összegzés ezekről.

Azt nagyon könnyen meg tudnám szokni, hogy házhoz jönnek a szolgáltatások. Tudom, hogy Covid óta otthon is van ilyen. Itt ez egy kicsit más. Otthon a boltból megrendeled és házhoz szállítják. Itt délután üzen a lány aki a churro-st (spanyol, argentín fánk) süti és mi jelezzük neki, hogy mennyit kérünk, cukrosan vagy a nélkül, majd egy óra múlva itt van nálunk a friss meleg fánk... ezt könnyű megszokni.

Itt nincsenek éttermek, főleg olyan sütödék vannak, ahonnan haza tudod vinni amit veszel. Illetve vannak olyan vállalkozók, akik ebédet főznek és házhoz hozzák. Amikor megérkezik friss, meleg még az étel. Néha érdekességek is érkeznek: frissen sült kenyér kostolóba és hasonlók...

Az emberek itt ugye nem isznak csapvizet, bár a fiúk azt mondják ez nem igaz a helyiek megisszák, de mi azért rendeljük a ballonos vizet. Megrendeled és másnap itt van a szódával együtt. Ha éppen útba esünk a szódás autónak, akkor még aznap elhozza.

Autómosó kb. minden ötödik házban üzemel, de vannak olyanok akik eljönnek és a háznál mossák le az autót. Tudom, hogy ilyen is van otthon, de itt nincsen senkinek extra felszerelése... Kb. mindent te adsz hozzá, ő meg lemossa...

Furcsaság, hogy a siesta ideje alatt teljesen kiürül a város.. az utcákon a madár se jár, nincsenek emberek, autók, motorok. Ez a rövid napközbeni leállás számomra üditő...

Ez egy város, de semmilyen tömegközlekedés nincs a városon belül, a helyiek főleg motorral közlekednek vagy autóval. Vannak akik biciklivel, de olyan is akad aki lovaskocsival. Nagyon vegyes a választék.

Rengeteg a kóbor kutya (ezek nem vadak, bár van köztük félelmetes is), de leginkább az a jellemző, hogy fogalmad sincs melyik kóbor és melyik nem. Napközben mindenki kutyája szabadon bóklászik a kóbor kutyákkal együtt. 

Most ezek jutottak az eszembe, majd még jövök hasonlókkal ha már régebb óta leszünk itt!

AMISZ találkozó

 Az a rövidítés a Argentin Magyar Intézmények Szövetsége nevet takarja. Idén az éves találkozójukat, Villa Angela-ban tartották, így a múlt hétvége számunkra teli volt izgalmakkal. László részt vett a szervezésben, lebonyolításban. A fiúk felléptek a műsorban, szórakoztak, jól érezték magukat. Mi Leával meg ismerkedtünk...

A rendezvényen az argentínában lévő magyar szervezetek mutatkoztak be, ismerkedtek, kapcsolatot építettek. Argentína nagyon nagy, így sokszor ezek a szervezetek teljesen magukra vannak hagyva, egy ilyen találkozó alkalmával sokat meríthetnek egymástól.

A program része volt a csapatépítés és a szórakozás is. Első este a szomszéd faluban lévő magyar közösség készült műsorral. Egy szüreti bálra voltunk hivatalosak. Kicsit meglepő számunkra, hogy itt tél közepén tartják a szüretet... dehát ez egy másik kontinens...

A szüret ráadásul nem is szőlőt jelent, ezen a vidéken a fő termény a gyapott. Így a szüreti bál a gyapott szüretelését hívatott megünnepelni. 

Ezen a bálon nem csak a magyar közösség lépett fel tánccal, hanem az argentínok és az itt élő olasz közösség is. 

A büfé kínálatában ott volt a lángos, a töltött káposzta is. 

Itt bemuatták nekünk a helyi sportpályát is, melynek a hivatalos színei a piros, fehér és zöld, ami nem puszta véletlen. Abból adódik, hogy az alapító egy magyar származású férfi volt, aki nagyon sikeres csapatot hozott össze.

Másnap a mi kis városunkban folytatódott az esemény. Az egésznapos esemény után egy vacsora és táncház zárta az eseményt! Itt már a jól megszokott argentín ízek és formák kerültek előtérbe. Utána itt is volt egy rövid műsor argentín gitár és tánc bemutatóval.

Ezt követően a Buenos Aires-ben állomásozó felvidéki pár tartott moldvai táncházat, ami mindenkinek nagyon tetszett. A fiatalság aztán hajnalig bulizott még a magyar házban...

Vasárnap pedig mindenki pihent és kivettük a részünket a pakolásból is.

Az autónk

 

Milyen két furcsaságot vesztek észre a mi kis argentín járgányunkon? A szemfülesek kiszúrhatták, hogy szegény autó nem tudja eldönteni, hog most citroen vagy peugeot... A valóságban egy kis Peugeot doboz, amit a család csak tropinak hív!

Autónk nagyon nehezen lett, László számára az egyik legnagyobb kihívás volt az itteni életükben. Működőképes járgányra tulajdonképpen akkor tettek szert, amikor elindultak értünk Paraguay felé. Argentínában külföldiek számára a tulajdon szerzés elég nehézkes. Ráadásul nekünk a Kőrösi ösztöndíjjal nem jár tartózkodási engedély, csak a turista vízummal vagyunk itt, amit néha meg kell hosszabbítani. Ez a helyzet nem könnyíti meg, hogy autót vagy egyéb ingóságot, ingatlant vásároljunk ezen a vidéken. 

Próbálkoztak az autókereskedőnél, hogy a régóta eladósorban lévő autók közül bérelnek egyet, de külföldi létük itt is eltántorította az eladót. Helyzetünket az sem könnyíti meg, hogy Argentína egy elég eldugott kisvárosában vagyunk. Lehet, hogy nagyobb helyen ez is könnyen megoldódna, de itt semmi sem egyszerű számunkra. Autót errefelé nem lehet bérelni, akinek van autója az általában használja. Kevés az olyan akinél pont áll egy nem használt autó, ami kölcsönvehető valamilyen formában. Így aztán nincs nagy kínálat. Félre kellett tennünk a vágyainkat egy régebbi amerikai terepjáróról, vagy valami menő pick-up-ról. 

Egy idő után már bármilyen lehetőségnek tudtak örülni. Az maradt, hogy valaki rossz autóját megjavíttatják és akkor azt használhatjuk amíg itt vagyunk. Volt is egy-két lehetőség, amiről hamar kiderült, hogy nem túl komoly. Még végül ezzel a szépséggel nem akadt dolguk. 

Az autó egyébként egész jól megy... csak közben elég sokat van szerelőben... most legutóbb végtelen mennyiségű csavart tettek bele, mert mindenhonnan hiányoztak már és hol itt esett le valami, hol meg amott. Kérdés, hogy vajon mi tartotta eddig össze az autót! Paraguayban gumit vettek rá. Most legutóbb a szomszéd faluban maradt ott (még szerencse, hogy itt kedvesek az emberek és akadt aki hazahozza őket), azóta kicserélték rajta az indítógyertyákat is! Most már nagyon szépen elindul! Az első ülés nem nagyon állítható, így nekem annyira nem kényelmes vezetni, de hát ki vágyik itt kényelmre? 

Sok luxus vagy kényelem nincs benne. De az 500 km-es úton úgy tapasztaltuk, hogy ötünknek sem kényelmetlen, bárhol szívesen ültem benne. Még a hátsó sorban nincs biztonsági öv, de itt ez rajtam kívűl nem sok mindenkit zavar. De már beígérték, hogy a következő hosszabb útunk előtt ezt is megcsinálják... Az ajtók teljesen manuálisak, de legalább nem kell aggódnunk, ha valaki elfelejti bezárni az ajtót. Inkább néha a kinyitás okoz gondot, mert bár a zárakat is kicserélték rajta, ha nem elég ügyesen forgatod a kulcsot nem nyílik a zár! Azt, hogy az ügyes pontosan mit jelent csak Tropi tudja!

Szerencsére egyikünk sem érzi úgy, hogy ezzel az autóval ne lenne jó nekünk! Csak azt kívánjuk, hogy viszonylag kevés szervíz idővel bírjuk ki novemberig...

Tengerimalacok

Indulás előtt valami olyannal csábította az aupkája Leát Argentínába, hogy lehet saját lova. Miután a kertünk erre nem alkalmas, és nem is tudom, hogy ki foglalkozna azzal az állattal. De ezt most ne fejtegessük nagyon mélyen...

Szóval  a lényeg, hogy mikor megérkeztünk, több meglepetés is várt ránk. Ezek közül az egyik a két tengerimalac volt, melyeket a fiúk Leának szereztek, hogy legyen neki kis házikedvence.

Nagy volt az öröm, rögtön nevet is adtak nekik: Princessa (a barna fehér) és Princi. Lea nagyon szeret velük játszani. László pedig készített nekik egy kis mobil ketrecet, amit a kerben bárhova lehet tenni. 

Néha bekerülnek a házba is, hiszen végtére is itt most hideg tél van, ezek meg kis fázós malacok... A terv az volt, hogy capibaránk lesz, de ezen a vidéken nem élnek. Buenos Aires környékén van belőlük sok. Mivel védett állatok ezért nagyon el vannak szaporodva és sok fejfájást okoznak a helyieknek, mert bejárnak a kertekbe, házakba. Mivel Chaco megyébe nincsenek, így más faj után kellett nézni. A tengeri malac ugyan nem anyira egyedi mint a capibara, de azért ezek is cukik!

Egyébként igyekszek a gyerekeket meggyőzni, hogy a hozzájuk kapcsolódó bejegyzéseket írják ők, de nem repesnek az örömtől. Így az én írásaimmal kell beérjétek. Lea is azt mondta, nem tudja mit írjon a malacokról...

A nemzeti összetartozás napja

 Ezen az ünnepi napon érkeztünk Assunicón-ba, az ottani magyarok egy közös összetartozás napi tűzgyújtással ünnepelték meg, amire minket is meghívtak:

A fiúk egy pár napot már eltöltöttek itt, megismerkedtek az itteni magyarokkal, így hívták el őket erre az eseményre. 

Argentínába érve, László feladatai közé tartozott, hogy a Villa Angelai magyaroknak is szervezzen egy kis ünnepséget. Az ünnepséget szombaton este tartották. 

A helyi magyar házban, itteni nevén Hungríában délután 5 óra körül kezdtek el a szervezők érkezni, a helyiek lángossal készültek erre az eseményre, mi pedig házi készítésű miccset sütöttünk. 

A megemlékezés este 8 óra után kezdődött. A helyi magyarok képviselői és azok pártoló barátai voltak jelen.

László mondott egy rövid beszédet erről a napról. Elmondta, hogy miért fontos a magyaroknak a nemzeti összetartozás ünneplése. Személy szerint mindig távol állónak éreztem magamtól ezt az ünnepet. Mint nagymagyarországot gyakran járó, nem igazán értettem sosem miért kell külön megemlékezni arról, hogy mi magyarok legyünk bárhol a vilgban végül is csak egyek vagyunk! Villa Angela-ban Lászlót hallgatva megértettem, hogy fontos minden magyaroszágtól távol élő honfitársunkkal éreztetni, hogy éljenek bármely szegletében a világnak, egy nemzethez tartozunk. Rövid beszédében arról beszélt, hogy Trianon után a magyar embereknek két választása volt: vagy elvándoroltak egy jobb jövő reményében valahova messze, vagy maradtak magyarnak egy idegen országban, nem tudtva mi vár rájuk. Egyik sem volt könnyű abban az időben. Az Argentínába érkező magyarok számunkra elképzelhetetlenül nehéz sorsot vettek a vállukra. Ugyan kaptak földet, de az nem termőföld volt, hanem őserdő, és miközben munkaidőben másoknak dolgoztak, az új telepesek a nehéz fizikai munkájuk után, annak szüneteiben tették termővé az itteni földet. Hihetetlenül dolgos emberek, valódi hősök voltak, akik siesta időben, perzselő forróságban, vagy éjjel, holdfénynél jártak el fát vágni, szántani, vetni, aratni. 

Ez után pár magyar szerző versének részleteit olvasták fel magyarul, majd spanyol fordítással. Ezek után mindenki megkóstolhatta a magyar finomságokat, majd tánc zárta az estet. 

Hát így érkeztünk meg Argentínába...

A házunk...

Mire Leával megérkeztünk a fiúkhoz már minden megvolt, nekünk csak be kellett költözni... A fiúk egy kicsi rózsaszín házat találtak számunkra. Ők már pár hónapja beköltöztek, belakták a ki tudja mióta üresen álló falakat. Azonban egy üresen álló ház belakása nem olyan egyszerű feladat... De haladjunk csak szépen sorjában. Villa Angela, ahol a házunk van egy csendes, poros kisváros! Nincsenek egekbe nyújtozkodó házak, hatalmas bevásárlóközpontok, sportcenterek. Az egész város lapos, kis házakból áll. A városka utcái egyenesen futnak egymás mellett vagy ezeket az egyeneseket metsző egyenesek. Az utcák szép hosszan futnak végig a városon... Két oldalukon pedig kicsi házikók helyezkednek el egymás mellett szorosan. (Szerettem volna ezt megmutatni, mert nekem ez is újdonság, azonban nem találtam légi képet a városról, ami ezt visszaadná, így ChatGpt-t kértem meg csináljon egy képet, Zsombor ötlete volt... - és tényleg ilyen a város. Természetesen nincs ilyen tér, amit a ketté vág az út, meg nem ezek a házak vannak, de így néz ki.)

Az utcák összetétele nagyon vegyes, egymás mellett láthatóak düledező viskók, szebb napokat megélt házikók és teljes pompájukban tündöklő kis paloták. Nagyon változatos az összetétel egy-egy utcaszakaszon belül. Természetesen megvannak a város jobb és rosszabb környékei, de a jobb környéken belül is könnyen találkozunk teljesen szegény házakkal. A La Pampa nevű szép hosszú utca egyik végén található a mi kis rózsaszín argentín otthonunk. A ház előtt egy kis füves placc található (amit a fiúk már fel is díszítettek egy magyar zászlóval) és a garázs, ami nálunk teljesen üresen áll, illetve a fiúk biciklijei szoktak benne parkolni. A ház földszintes, három szobája van. Mivel üresen állt, így a szobák jórész üresek voltak. A fiúk szereztek ágyakat, illetve az egyikben van egy beépített szekrény. Ebbe az egy szekrénybe igyekeztem érkezéskor besűríteni a három gyermek minden ruháját és egyéb cuccát! Szóval a szekrény tele van. Egyébként a szobák üresek, a fiúk felszereltek fa léceket, amibe szögeket lehet verni, és ezeken tartunk minden egyéb dolgot! Mivel a felnőttek hálójában nincs szekrény így a mi ruháink is ezeken a tárolókon vannak! A konyhában van gáztűzhely, palackos gázzal, hűtő és nagyjából ennyi... Kaptak a fiúk egy nagy étkezőasztalt, amit az étkezőben tettek le. Illetve a magyar házból - helyi nevén Hungría - kaptak kölcsön székeket. Valahonnan lett még két asztal, amik az előszobában vannak, ahova vettek egy tükröt is (a lányokra is gondoltak...), illetve egy tollható fogastartó. Hát ez most az otthonunk! Lászlóval elmentünk, hogy nézzünk használt bútor, mert egy-két tároló még jól jönne, de nagyon nehéz választani, amikor tudod, hogy 6 hónap múlva majd meg kell szabadulni mindentől, amit felhalmozunk, mert a két nagybőrőnd és a 10 kézipogyász nagyon véges pakolási lehetőséget jelent majd! Van még egy hátsó nagyobb kert is. Ide készítettek a fiúk egy raklap asztalt és valahonnan székek is kerültek. Ja és ide készített László a két tengerimalacnak szállást! Van még egy asador is a kertben, ami grillezésre használnak, itt e nélkül elképzelhetetlen az élet (erről majd írok egy külön bejegyzést). A ház nagyon barátságos egyébként, így télvíz idején kicsit hideg, merthát errefelé nem ismerik a fűtést, légkondi meg nincs... és nem is tervezünk beruházni rá (tudjátok bőröndök, meg minden)! Napközben mikor kisüt a nap akkor a ház is átmelegszik gyorsan, de sajnos reggelre ki is hűl! Olyankor teát iszunk, vagy meleg tejet és várjuk, hogy 10-11 körül felmegedjen! Egyébkén a gyerekek egyáltalán nem fáznak, szóval lehet a kor okozza a hőfokokra való érzékenységet. Mire mi megérkeztünk, már tényleg nagyon komfortos lett a ház, mert az internetet is bevezetteték, így tudunk ilyen szép postok-at is írni!

Érkezés Argentínába

Assunción-ban a legolcsóbb közlekedés a Bolt és Uber sofőrök használata. Mi is ezzel az utazási formával hagytuk el a várost. A rengeteg csomagunkkal bepattantunk két kicsi Bolt-os autóba és elvitettük magunkat a határhoz. Assunción a határ mellett fekszik így nem kellett sokat autóznunk. Lászlóék már szereztek Argentínában egy autót, de azzal nem tudtak átjönni a határon, ezért a gyalogos átkelőn keltek át és az autót a másik oldalon hagyták. Így visszafelé is gyalog kellett átmenni, ami jóval nehezebb volt, mint az első alkalommal, mert jó sok csomag volt nálunk. László próbálta elmesélni, hogy milyen is lesz ez a gyalogos átkelő, de nem igazán tudtam elképezelni. A határhoz egy hídon kell átmenni, a híd egy település végén van. Mentünk egy szegényes kis faluban, az egyik ház mögött be kellett kanyarodni egy kis kertbe és ott nyílt egy szűk kis utca aminek mind a két oldalán árusok állnak. Itt aztán mindent meg lehet kapni, amit csak szeretnél. Hosszú, hosszú métereken keresztül ezen a kis piacon bolyongtunk, amíg el nem értünk a hídig. A piac a kínai piacokra emlékeztetett, erős rejtői beütéssel. Nem nagyon szerettem volna egyedül kóricálni itt. Ügyesen átvergődtük magunkat ezen az akadályon is. Már csak a határátkelés volt hátra. Azt gondolná az ember, hogy mivel Lászlóék már megjárták egyszer így ha valakik problémát okoznak az átkelésnél azok mi leszünk. De nem ez történt. Lászlóék vízuma hossza fejtörést okozott az argentín határőröknek. Hosszas telefonálás, számítógép nyomkodás után sikerült belépnünk Argentínába. Itt már csak az autónkat kellett felvenni és már indulhattunk is Villa Angelá-ba... Ez még egy jó 500 km-es autóút volt. Az éjszakát egy kisvárosban töltöttük és reggel indultunk el kis házunkhoz. Az argentín utak elképesztően egyenesek és ezen a szakaszon nincs forgalom sem. Így nem egy nagy ördöngősség a vezetés. Hosszú, hosszú kilométereken keresztül egyenesen mész. Néhol van egy-egy körforgalom ami előtt van egy-két kanyar. A táj sem volt valami változatos, hiszen ez egy nagy alföld szerű táj. Délutánra végre befutottunk Villa Angel-ába, ahol a lányok is beköltözhettek a kicsi házba...

Assunción

Paraguay fővárásáról nem tudok nektek sokat mesélni, egy napot töltöttünk itt, mert aztán indultunk tovább Argentína felé. Lászlóék az előző napokban kicsit körülnéztek,találkoztak az ottani magyarokkal. Én meg tudom nektek mutatni a pénzeiket:

Ezek a kisebb címletek ennél csak nagyobbak vannak... Az ebédünk 400 000 guaraniba került, ami 20.000 ft-nak felel meg nagyjából. Ételek tekintetében jó helynek tartottuk a várost. Szerettem volna megmutatni nektek, hogy készülnek a húsok, de sajnos a telefonom problémám miatt nem sikerül. Paraguay egy elég olcsó hely, ezért úgy döntöttünk, hogy itt veszünk új telefont számomra. A problémáinkat azonban ez nem oldotta meg, mert bár a SIM kártyámat lemondtuk és az újat már el is készítették, amit Magyarországon már át is tudok venni (majd decemberben), így e-sim kártyát kell csináltatnuk, de a paraguay-i telefon, ami a net szerint e-sim kompatibilis a valóságban nem... így az új telefont tovább kellett adni, ezért visszaállítottam a gyári beállításokat, sajnos a képeket amiket ott csináltam nem mentettem el.. Így nem tudok nektek képeket mutatni! A város valaha nagyon szép lehetett, de sajnos aztán elkezdték felhúzni a beton emeletes házakat, amik ma már az enyészeté kezdenek lenni. Így a romantikus alacsony, déli hangulatú utcákat elrondítja ez az összevisszaság. Van a városnak egy modern része, ahol modern felhőkarcolókat építenek, ennek már más a hangulata. Szóval ez egy nagy összevisszaság. László Leával és Kolossal a helyi állat-, és botanikus kertet fedezték fel:

Lányok az úton

Egy szép június eleji keddi napon mi lányok is elindultunk a hosszú útra Argentína felé. Az elmúlt hetekben igyekeztünk mindent előkészíteni, összerakni, hogy az elindulás minél könnyebb legyen. Lea egy kedves barátnőjének szülei felajánlották, hogy kivisznek minket a repülőtérre, így aztán igazán semmire nem volt gondunk. Kedden délután a csúcsforgalom közepén indultunk neki a városnak, hogy eljussunk a repülőtérre. Már ez is izgalmasnak ígérkezett, hiszen az út egyes szakaszain csak lépésben tudtunk menni. Szerencsére időben indultunk így időben ki is értünk. A gépünk kisebb késéssel indult Párizsba. Ez volt az első megállónk, ide este 10 óra után érkeztünk. Itt kellett átszállnunk egy másik gépre, ami Sao Paoloig vitt minket. Nagyjából kalandjaink is itt kezdődtek... Az átszállás során sikerült elhagynom a telefonomat (még szerencse, hogy Leánál ott volt az övé, bár a késői óra miatt pihenő időben volt, így nem tudtuk jelezni senkinek) Mivel a tranzitban kb. 1 óránk volt megpróbáltam visszaszerezni a telefont, amit egy mosdóban felejtettem. A franciák azonban nem a segítőkészségükről híresek, így csak annyit sikerült elérnem, hogy Lea jól megijedt, jó későn értünk a beszálláshoz a Sao Paolo-i géphez. Szóval nem voltam sikeres... Párizstól Sao Paolo-ig az út csak röpke 11,5 órát tart, ami nem tűnik annyinak ha úgy nézed, hogy a gépünk párizsi idő szerint este 11:30-kor indult és hajnali 6:05-re érkeztünk Sao Paolo-ba az ottani idő szerint. Na igen... a gépen úgy találták jónak, hogy éjfélkor még vacsorát szolgáltak fel, ezek után próbáltunk aludni, ami azért annyira nem kényelmes, de rövidebb, hosszabb időszakokat azért mind a ketten tudtunk pihenni! Még reggelit is kaptunk a gépen, így teli hassal áltunk neki az újabb tranzit útnak. Sao Paolo-ból a paraguay-i Assunción városába repültünk. A Brazil reptér hatalmas, mi meg kora reggel nem voltunk valami talpraesettek, így egy pár kört kellett tennünk mire megtaláltuk a megfelelő kaput a repülőhöz! Izgalmak is voltak, hogy a csomagjaink hogyan jutnak el egyik géptől a másikig, illetve hogy biztos nem kell-e útlevél vizsgálaton is átesnünk. Szerencsére Lea észnél volt, és mindent kézben tartott, így jó kapukon mentünk át és a csomagjaink is felkerültek a gépre. Ezt saját szemünkkel láthattuk. Számomra itt volt az út legmegdöbbentőbb része, amin annyira elcsodálkoztam, hogy fotót se csináltam, így csak elmesélni tudom... Sao Paolo hatalmas. Én még sosem jártam 12 milliós városban, és nem is láttam. Amikor szállt fel a gép csak azt láttuk Leával, hogy bármerre nézünk a várost látjuk és még mindig a várost látjuk. Teljesen elképesztő, hogy mekkora.

Az Assunción felé tartó gépen olyan hideg volt, hogy az összes kabátot ami nálunk volt magunkra vettük és jól összebújtunk Leával, nehogy megfagyjunk. Szerencsére jó fáradtak voltunk így a rövid repülőutat alvással töltöttük! Délelőtt 11 körül szálltunk le Assuncióban, ahol Lászlóék már vártak minket, jó sokat kellett ránk várni... mert a határellenőrzésnél nagyon bonyolult kérdéseket kaptunk, amire nem tudtunk válaszolni... Fel voltam készülve rá, hogy majd kell magyarázkodnom, hogy egyedül utazok Leával, de a férjemhez jövóünk. Voltak nálunk mindenféle ezt igazoló dokumentumok. De sajnos arra nem voltam felkészülve, hogy meg kell mondjam hol fogunk megszállni Paraguay-ban... Mivel akkor érkeztünk, még térerőnk sem volt, így telefonos segítséget sem tudtunk kérni... Így aztán hosszas fejtörés után megelégedtek azzal, hogy lefotóztak minket. Kint a jó kis melegben végre ismét együtt lehetett a család... Azonban még innen is hosszú volt az út Argentínáig!