Lányok az úton

Egy szép június eleji keddi napon mi lányok is elindultunk a hosszú útra Argentína felé. Az elmúlt hetekben igyekeztünk mindent előkészíteni, összerakni, hogy az elindulás minél könnyebb legyen. Lea egy kedves barátnőjének szülei felajánlották, hogy kivisznek minket a repülőtérre, így aztán igazán semmire nem volt gondunk. Kedden délután a csúcsforgalom közepén indultunk neki a városnak, hogy eljussunk a repülőtérre. Már ez is izgalmasnak ígérkezett, hiszen az út egyes szakaszain csak lépésben tudtunk menni. Szerencsére időben indultunk így időben ki is értünk. A gépünk kisebb késéssel indult Párizsba. Ez volt az első megállónk, ide este 10 óra után érkeztünk. Itt kellett átszállnunk egy másik gépre, ami Sao Paoloig vitt minket. Nagyjából kalandjaink is itt kezdődtek... Az átszállás során sikerült elhagynom a telefonomat (még szerencse, hogy Leánál ott volt az övé, bár a késői óra miatt pihenő időben volt, így nem tudtuk jelezni senkinek) Mivel a tranzitban kb. 1 óránk volt megpróbáltam visszaszerezni a telefont, amit egy mosdóban felejtettem. A franciák azonban nem a segítőkészségükről híresek, így csak annyit sikerült elérnem, hogy Lea jól megijedt, jó későn értünk a beszálláshoz a Sao Paolo-i géphez. Szóval nem voltam sikeres... Párizstól Sao Paolo-ig az út csak röpke 11,5 órát tart, ami nem tűnik annyinak ha úgy nézed, hogy a gépünk párizsi idő szerint este 11:30-kor indult és hajnali 6:05-re érkeztünk Sao Paolo-ba az ottani idő szerint. Na igen... a gépen úgy találták jónak, hogy éjfélkor még vacsorát szolgáltak fel, ezek után próbáltunk aludni, ami azért annyira nem kényelmes, de rövidebb, hosszabb időszakokat azért mind a ketten tudtunk pihenni! Még reggelit is kaptunk a gépen, így teli hassal áltunk neki az újabb tranzit útnak. Sao Paolo-ból a paraguay-i Assunción városába repültünk. A Brazil reptér hatalmas, mi meg kora reggel nem voltunk valami talpraesettek, így egy pár kört kellett tennünk mire megtaláltuk a megfelelő kaput a repülőhöz! Izgalmak is voltak, hogy a csomagjaink hogyan jutnak el egyik géptől a másikig, illetve hogy biztos nem kell-e útlevél vizsgálaton is átesnünk. Szerencsére Lea észnél volt, és mindent kézben tartott, így jó kapukon mentünk át és a csomagjaink is felkerültek a gépre. Ezt saját szemünkkel láthattuk. Számomra itt volt az út legmegdöbbentőbb része, amin annyira elcsodálkoztam, hogy fotót se csináltam, így csak elmesélni tudom... Sao Paolo hatalmas. Én még sosem jártam 12 milliós városban, és nem is láttam. Amikor szállt fel a gép csak azt láttuk Leával, hogy bármerre nézünk a várost látjuk és még mindig a várost látjuk. Teljesen elképesztő, hogy mekkora.

Az Assunción felé tartó gépen olyan hideg volt, hogy az összes kabátot ami nálunk volt magunkra vettük és jól összebújtunk Leával, nehogy megfagyjunk. Szerencsére jó fáradtak voltunk így a rövid repülőutat alvással töltöttük! Délelőtt 11 körül szálltunk le Assuncióban, ahol Lászlóék már vártak minket, jó sokat kellett ránk várni... mert a határellenőrzésnél nagyon bonyolult kérdéseket kaptunk, amire nem tudtunk válaszolni... Fel voltam készülve rá, hogy majd kell magyarázkodnom, hogy egyedül utazok Leával, de a férjemhez jövóünk. Voltak nálunk mindenféle ezt igazoló dokumentumok. De sajnos arra nem voltam felkészülve, hogy meg kell mondjam hol fogunk megszállni Paraguay-ban... Mivel akkor érkeztünk, még térerőnk sem volt, így telefonos segítséget sem tudtunk kérni... Így aztán hosszas fejtörés után megelégedtek azzal, hogy lefotóztak minket. Kint a jó kis melegben végre ismét együtt lehetett a család... Azonban még innen is hosszú volt az út Argentínáig!